A hegymászás filozófiája

"A jó úton járva nem tévedsz el."

(Mark Twain)

A hegymászás sokak szerint a kiváltságosok sportja. Egy olyan luxus, melyet csak kevesek engedhetnek meg maguknak.

Noha a hegymászás hőskora óta sokat fejlődött, mégis, sok ember, ha elképzeli, hogyan nézhet ki egy igazi hegymászó, valószínűleg egy kellemes angol vagy osztrák urat képzel maga elé, akinek vállán vagy 20 méternyi kötél van átvetve, bakancsából térdig felhúzott gyapjú zokni kandikál ki, lezser rövid ujjú inge felett mellényt hord, s kezében pipa füstölög. S ez után a kép után kikívánkozik belőle a felkiáltás: - A hegymászás nem más, mint úri huncutság!

Ez alapján úgy tűnhet, mintha a hegymászás nemcsak luxus, de régimódi dolog is lenne, melyet az instagram és a facebook világa felemésztett, s mely mára már nem tud semmi újat nyújtani a világnak.

A hegymászó hősök kora leáldozott, helyüket "a hegyeket meghágó" influenszerek vették át, akik e szóra csak legyintenek epésen megjegezve: - Ugyan már, urak!? Pláne hegymászó urak!? - Ma már mindenki oda utazik, ahova akar, arra a hegyre megy fel, amelyik éppen megtetszik neki, és ott lő magáról egy jó szelfit, ahol csak kedve szottyan.

A hegyek csupán másodlagos díszletek egy jól megkomponált lájkvadász bejegyzéshez. Nincsen már se hegymászó éthosz, se filozófia.

Azért ragadtam tollat, hogy a magam egyszerű módján bebizonyítsam, a hegymászás nem a kiváltságosok sportja, nem is az influenszer lájkszerzés könnyű és olcsó eszköze, hanem minden ember számára megismerhető csodálatos misztérium, mely nélkül nem érdemes élni.

De miféle hegymászásról beszélek én? Arról, amit Sir Emdund Hillary vagy később Reinhold Messner vitt végbe a Himalájában vagy amit Erőss Zsolt a Békás-szorosban gyerekként? Esetleg arról, amit Alex Honnold a Yosemite Nemzeti Parkban az El Capitan órásfalán művelt? Igen, arról is. Vagy esetleg arról, amit Déchy Mór és Serényi Jenő csinált a Magas-Tátrában? Igen, arról is. Talán arról, amikor megmászta valaki a Kékest vagy felballagott Dobogókőre? Igen, arról is. És arról nem, amikor megjártuk a gyerekekkel a Badacsonyt? De, arról is.

Na, ennél a pontnál horkan fel a hozzáértő olvasó: - Kedves író komám, te hatalmas tévedésben vagy, mert az egyik expedíciós hegymászás, a másik sziklamászás, a harmadik magashegyi túrázás, a többi pedig vagy csak túrázás vagy még az sem, csupán kirándulás. Mi köze ezeknek egymáshoz? Megint egy újabb "megmondóember", aki még a biciklit sem tudja megkülönböztetni a nyerges vontatótól. - Állna a poszt alatt, ha kommentálni lehetne, de sajnos nem lehet.

Az igazi hegymászók azonban tudják, hogy a hegymászás nem azon múlik, hogy valaki azt milyen stílusban vagy formában végzi, még csak nem is a megmászandó csúcs magasságtól függ. A templomkertet körbevevő kőfal megmászása is teljesebb hegymászás lehet, mint maga a Mont Blanc megmászása, ha azt - mint ahogyan a gyermek Messner is - szívből jövő lelkesedéssel, komoly erőfeszítéssel sikerül véghezvinni, tudva azt, hogy az út sokkal fontosabb, mint maga a cél.

Azt hiszem, hogy ennek miértjét a legjobban úgy tudom kibontani, ha elmesélem, én hogyan jutottam el annak felismeréséig, hogy a hegymászás egyfajta misztérium.

Gyerekoromban a "hegymászás" nem volt épp a szívem csücske. Rohangálni szeretettem, mint a legtöbb gyerek. Fogócskázni, vagy elbújni a fák között és félelmetes vadállatként ráugrani arra, aki épp védtelenül elsétál mellettem, hátha jól megijeszthetem. Az erdőben folytatott monoton séta egyáltalán nem kötött le. Viszont út közben a felnőttekhez hasonlóan jókat beszélgettünk gyerektársaimmal. Közös történeteink lettek, és szinte észre se vettük, hogy akár 10-20 kilométert is megtettünk hegyen-völgyön át. Mégis lázadoztunk, ha bakancsot kellett húzni. - Mi a fenének mennénk hóesésbe túrázni, amikor lehet szánkózni is? - mondtuk. A lázadozás után aztán valahogy mégis mindig útnak indultunk, és ezek után a kalandos utak után, mintha kialakult volna bennünk egy "falka szellem". Volt egy kötelék közöttünk, akik Dobogókő környékén megtett túrák során lettünk gyerekből fiatal felnőttek. Akkor még nem tulajdonítottam ennek sem én sem más komolyabb jelentőséget.

Szaladtak az évek. Diploma, munka, családalapítás. Közben ki-ki megjárta a maga útjait, külföldön és belföldön is igyekeztünk elsajátítani mindazt, amire szükségünk lehet majd a nagybetűs életben. Úgy alakultak a dolgok, ahogyan valószínűleg a legtöbb embernek szoktak, sikerekben és nagy pofonokban is volt részem. Aztán, mikor az egyetemi banda szétszaladt, hiányérzetem lett. Ekkor úgy éreztem ezt a hiányt a hegyek, a természet pótolhatja. Egy ideig magányosan róttam a Budai-hegyek turistaútjait, majd egyre többször barátokkal az oldalamon. Jó hangulatú túrák voltak ezek. Ismét erős kötelék alakult ki köztünk, falka lettünk. Közben sok mindenre megtanítottak minket a hegyek. Megmutatták, hogy a kitartás mellett alázatosnak is kell lennünk, mert aki vakmerő és öntelt, hamar pórul járhat. Megtanítottak minket, hogy bajtársiasság nélkül mit sem ér "hegyjáró falkánk", és hogy veszélyben ismerszik meg az ember igazán. Ahogyan jártunk-keltünk Erdély havasaiban, a Felvidék csipkézett hegygerincein egyre inkább úgy érzetük, hogy nagyon aprók vagyunk. Aprók, s egyedül üldözött vadak csupán, akik ki vannak téve a természet kénye-kedvének. Tanultunk folyamatosan magunkról, egymásról, a hegyekről, és azt hittem, hogy ez elég is. Mert minden van, ha van bajtársiasság, önfegyelem, kitartás, alázatosság és felkészültség. Feltérképeztünk minden utat, mielőtt elindultunk rajta. Elolvastuk a túraleírásokat, vásároltunk megfelelő felbontású térképet, tájolót, fejlámpát. Vihar elleni védelem és elsősegély csomag is mindig volt nálunk. Kikértük tapasztaltabb túrázók, hegymászók tanácsait, velük tapasztaltuk meg mi is az, amikor már úgy érzed nincs erőd, de valahonnan mégis van tartalék. Igyekeztünk nem csak a tájat megismerni, hanem az ott élő embereket is.

Aztán valami különös dolog történt velem, olyan, amit azt hittem soha nem fog megtörténni. Valami eltört bennem, és mintha nem lehetett volna visszahozni a törés előtti állapotot. Nem volt már kedvem régi barátaimhoz, a hegyekhez sem. Mégis megszerveztük a szokásos Tátra túránkat. Szar állapotban voltam fizikálisan és lelkileg is. Barátaim ezt nem tudták, nem is akartam mondani nekik. A túra előtti este azon gondolkoztam, hogy ha úgy alakul, visszafordulok másnap a Békás-tavaknál, és egy hüttében leiszom magam. A Tengerszem-csúcs volt a cél. Soknak tűnt, de nem csak a hegy, az egész élet.

És itt jön az a pont, amiért megírtam ezt a cikket. Ugyanis csodával határos módon feljutottam a csúcsra, de nem azért, mert olyan kitartó és felkészült voltam. Nem is azért, mert jó volt a térkép, vagy, mert a falka tagjaként vittek magukkal a többiek. Olyasmi történt velem, ami megváltoztatta a hegymászásról alkotott képemet. Közel kerültem az éghez. Kétezer méter körül ki voltam fáradva, rossz mentális állapotom visszahúzta a testemet. És akkor, mintha valaki a hónom alá nyúlt volna és felvitt a csúcsra. S, ami ennél is fontosabb, le is hozott. Ezzel pedig azt üzente, nem vagyok egyedül, itt van velem, még a ködbe burkolt hófedte hegyoldalon is, ahol még az orromig sem láttam. Azt üzente, hogy hisz bennem, akkor is, ha én már nem hiszek. Mert a hegymászás nem sport, annál sokkal, de sokkal több. Egy belső utazás, ami hatalmas magaslatokba emel, néha pedig iszonyú mélyégekbe taszít, de, ami a legfontosabb, megmutatja ki is vagy igazán. És ha csendben vagy, akkor találkozhat benned ég és föld.

A hegymászás nem ateistáknak való dolog. A legtöbb ember, aki a világon műveli ezt a sokszor irracionálisnak tűnő tevékenységet, Istenhez imádkozik a csúcstámadás előtti estén, és hálát ad, ha biztonságban visszatérhet övéi közé. Ez nem véletlen. A hegymászás ugyanis a küzdő ember találkozása Istennel, s ehhez nem is kell a Himalája, vagy az Alpok, de még a Békás-szoros sem. Ez a találkozás ugyanis bárhol megtörténhet az emberrel, s higgyétek el meg is fog, ha valaki kitartó és kellően alázatos és rá meri bízni magát a hegy misztériumára.

Mert nem igaz, hogy a hegymászás idejét múlt dolog. Nem igaz az sem, hogy csak az lehet jó, ami 1,7 másodperc alatt érdemes a mai ember figyelmére. Vannak dolgok, amik csak hosszú idő után tudnak hatni ránk, amik csak évek alatt formálódnak bennünk világos üzenetekké, de ezeknek különös értéke van. Ezekhez meg kell érni, s ebben segít, ha felkapod a hátizsákot és útnak indulsz. Nekem segített, és most 35 évesen azt hiszem, a hegymászás segíthet, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kéne, mert ahogyan Mark Twain is írta: "A jó úton járva nem tévedsz el."