Henry Kissinger: Diplomácia

Márciusi könyvajánlónk kissé rendhagyóra sikeredett, tekintettel arra, hogy Henry Kissinger "Diplomácia" című monumentális művéről nehéz kérdésfelvetések nélkül írni, gondolkozni, különösen a jelenkori események tükrében. Úgy hisszük, hogy a szerző nemzetközi erőkről írt végtelennek tűnő értekezése csupán a kulcs egy titokzatos világhoz. S ez a kulcs nyitja azt az ajtót, amin betekintve jobban érthetjük a napjainkban zajló eseményeket is.

Kissinger Németországban szültetett. Családja Amerikába vándorolt ki a második világháború kitörését megelőzően. A nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia egyik legkiválóbb szakértőjeként tartják számon. Kiemelkedő tehetsége már tanulmányai során is megmutatkozott. Máig ő tartják számon az egyetlen olyan harvardi diákként, aki hibátlanul végezte tanulmányait.

E rövid ismertetőre jelen esetben azért van szükség, hogy jobban megérthessük, Kissinger európai gyökerekkel rendelkező bevándorló amerikaiként milyen szemüvegen át szemlélte a világot. Azt mondhatnánk ugyanúgy, mint a legtöbb amerikai, hiszen a bevándorlók nagy része a vén kontinensről érkezett az új hazába. Ez azonban nem teljesen helytálló megállapítás, hiszen Kissinger nem a XVIII. század végén vagy XIX. században, hanem a második világháborút megelőzően települt csak át családjával Amerikába, így jóval élénkebb kép élt benne az európai államok hatalmi viszonyairól és történelméről, mint az Amerika függetlenné válását követően érkező, szabadságra vágyó első vagy másodgenerációs telepesek utódaiban. A XX. század első felére a telepesekben már kialakult az önálló amerikai identitás, mely teljességgel függetlenítette magát az európai világrendtől.

Kissingert mégis az európai társadalmi berendezkedések és tradíciók ismerete, személyes tapasztalata valamint a mindent átható amerikai idealizmus ötvözetéből eredő különleges látásmódja - hasonlóan sok európai kortársához, akik ekkoriban Amerikát választották új hazájuknak - segítette hozzá ahhoz, hogy két elnök mellett is az egyik legfontosabb pozíciót foglalja el az elnöki kabinetben és tanácsaival hozzájáruljon a második világháború után a világot alakító Egyesült Államok törekvéseihez.

Gigászi műve elején röviden összefoglalja olvasóinak miért is érdemes foglalkozni a korábbi világrendek és egyáltalán a történelem tanulmányozásával:

"... a korábbi sok államból álló világrendek kialakulása és bukása a vesztfáliai békétől napjainkig, az egyedüli olyan példák, amelyekből tanulhatunk, ha megpróbáljuk érteni a mai államférfiakra váró feladatokat. A történelem tanulmányozása nem biztosít automatikusan alkalmazható használati utasítást. A történelem analógiákon keresztül tanít, oly módon, hogy összehasonlítható helyzetek esetén bemutatja a lehetséges következményeket. Ámde minden generációnak magának kell eldöntenie, hogy melyek az összehasonlítható szituációk."

Meglátásunk szerint azonban nem csak államférfiaknak érdemes ismerniük a világrendek történelmét és a világot mozgató alapvető elveket, hanem minden egyes embernek annak érdekében, hogy kellően eligazodhasson az "információs társadalom" világában és ne tévedjen el a vadabbnál-vadabb "valóságmagyarázatok" végtelen útvesztőiben. Ez manapság egyre nagyobb kihívás.

Kezdjük talán az elvekkel, hiszen az író is azokat az elveket mutatja be először, melyek áthatják a nemzetközi viszonyrendszereket. Három olyan nagy elvet különböztet meg Kissinger, mely a történelem során meghatározta és máig befolyásolja a nagyhatalmak nemzetközi színtéren való cselekvését. Az első a Richelieu bíboroshoz köthető elv a nemzeti érdek (raison d'état elve). A második a brit erőegyensúly elve (balance of power), a harmadik pedig az amerikai idealizmusra épített külpolitika, a wilsonizmus.

Az első kettő Európában gyökeredzett és egészen az első illetve második világháborúig meghatározták a nemzetközi kapcsolatokat. E két világháborúban a világrendet is meghatározó és befolyásolni képes európai birodalmak elbuktak vagy teljesen meggyengültek, és egy új nagyhatalom lépett a helyükbe, az Amerikai Egyesült Államok. Amerika pedig helyzeténél fogva új "erkölcsi megfontolásokra" és saját értékeire épített külpolitikát képviselt és - bár ma már ez árnyaltabb - képvisel ma is a nemzetközi porondon. Ez pedig nagyban befolyásolja a világban törtnő eseményeket.

Kissinger könyvében többször rámutat a minden ország felett álló, és az egész világra egyetemlegesen kiterjesztendő, elvont elveken alapuló amerikai világrend-elképzelés hibáira és létjogosultságát napjaink változásaira tekintettel megkérdőjelezi. Mint írja az európai nagyhatalmak vezetői mindig is naivnak és utópisztikusnak értékelték Amerika azon elképzelését, hogy létrehozható egy olyan globális nemzetközi rend, melynek alapja a világon mindenhol a demokrácia, a szabadkereskedelem és a nemzetközi jog.

"Ha más nem is, az sarkallta Amerika hitét, hogy a történelem fölött diadalmaskodni lehet, és ha a világ igazán békét akar, Amerika erkölcsi értékrendjét kell követnie. (10. old.)"

A második világháború végén Churchill próbálta érvényesíteni az erőegyensúly elvét, mert úgy gondolta e nélkül Európában nem jöhet létre tartós béke. Ha nincs újra erős Németország és Franciaország, melyek szövetségben Angilával közösen képezik az ellensúlyt a Szovjetunióval szemben, akkor Európa teljesen elveszíti a világban betöltött pozícióit és mind Amerikának mind a Szovjetuniónak ki lesz szolgáltatva. Roosevelt ezt másképp látta, tévesen értékelve azt, hogy a háborúban teljességgel meggyengült Anglia képes lesz-e korábbi vezető szerepére az Európai kontinensen. Ennek oka az volt, hogy Amerika konzekvensen elutasította az európai diplomáciai hagyományokat, és a nemzeti érdek vagy hatalmi egyensúly helyett a nemzetközi szervezetek létrehozásában hitt, és az ezen szervezeteken keresztül érvényesülő elvek békét fenntartó erejében.

"A szovjet kommunizmus bukása (...) ironikus módon szembesítette Amerikát azzal a világgal, amely elől egész történelme során menekülni próbált. A kialakuló nemzetközi rendben újjászületett a nacionalizmus. A nemzetek inkább saját érdekeik, s nem emelkedett elvek alapján cselekedtek." (11. old.)

Ez azt is bizonyítja, hogy a történelmet és az európai diplomáciát háromszáz éven át átható eszméket, mint a nemzetállam, szuverenitás, vagy a hatalmi egyensúly Amerika önhittsége ellenére nem tudta legyőzni és az európai erőegyensúly megteremtésére tett törekvések gátlásával vákuumot hozott létre az újonnan formálódó világrendben. Kissinger is megjegyzi "Visszatekintve úgy tűnik, hogy minden nemzetközi rendszerben elkerülhetetlen a szimmetria. (19. old)"

Máshol ezt írja: "Európa (második világháború utáni) viszonylagos gyengeségét azzal próbálják kompenzálni, hogy egységes Európát hoznak létre, ám ez az erőfeszítés felemészti energiájuk nagy részét. De még ha sikerülne is, nincsenek automatikusan alkalmazható irányelvek az egyesített Európa egységes vezetésére, hiszen ilyen egység még sohasem létezett." (16. old.)

Kissinger az alapvető elvek bemutatása után a történelem eseményein keresztül mutatja és magyarázza is meg azok működését vagy működési anomáliáit. A több mint 800 oldalas mű olvasása során folyamatosan válik számunkra minden egyre egyértelműbbé és világosabbá. Többször is felmerülhet bennünk a kérdés, ha Amerika ilyen jól ismeri a világot, miért cselekszik sok esetben az ismereteivel és tapasztalataival ellentétesen, mindent alárendelve a nemzetközi harmónia wilsoni koncepciójának, az amerikai kivételesség és felsőbbrendűség eszményének? Erre a kérdésre természetesen nem kapunk választ, de Kissinger különleges látásmódja lehetővé teszi, hogy kritikát fogalmazzon meg az amerikai külpolitika kapcsán.

Szerinte a wilsonizmus túlságosan ködös és a külpolitikának abból kell kiindulnia, hogy meghatározza létfontosságú érdekeit (816. old). A nemzeti érdek (raison d'état) bővebb elemzésénél pedig ezt a megállapítást teszi:

"Richelieu raison d'état elve - azaz, hogy az állam érdekei szentesítik a célokhoz használt eszközöket - mindig is ellenszenves volt az amerikaiak számára. Ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiak sohasem gyakorolták a raison d'état-t (...) Az amerikaiak azonban mindig szégyellték önző érdekeiket nyíltan bevallani."

A fenti, az amerikai külpolitika által soha be nem vallott önellentmondások kimondásán túl, ami igazán izgalmassá teszi Kissinger értekezését az a közeli múlt elemzése és a jövő alakulásának latolgatására tett kísérlete.

Mint írja "A hidegháborút követő időszakban ezek a különböző elemek valószínűleg szimmetrikusabbá válnak. Az Egyesült Államok relatív katonai hatalma fokozatosan hanyatlik majd. A félreérthetetlen ellenfél hiánya belpolitikai nyomást eredményez (...). Ez a folyamat már el is kezdődött."(15. old.)

A hidegháború vége ennek megfelelően újra átrendezte a világrendet. Új nagyhatalmak váltak meghatározó nemzetközi szereplővé, mint például Kína, Japán, Oroszország és India. Ezek mellet még Amerika és Európa lesznek szereplői - az író szerint - a XXI. századi új rend kialakításának. Ahogyan azonban Kissinger is megállapítja Amerika hegemóniája elveszett (annak ellenére, hogy még mindig ő az első katonai hatalom) és az általa évtizedeken keresztül megvetett hatalmi erőegyensúly elve látszik ismét a világot meghatározó elvvé válni.

Nincs többé jól látható fenyegető erő - ahogyan írja 1994-ben megjelent művében - és minden ország saját nemzeti érdekei szemszögéből ítéli meg az őt érintő veszélyeket, tesz nagyobb felelősséggel saját biztonságáért.

A leghátborzongatóbb Kissinger munkájában Oroszország helyzetének pontos értékelése, melyről megállapítja, hogy mindig is szerepet játszott az európai erőegyensúlyban. Álláspontja szerint "...az orosz vezetők gondolkodásában a hódítás és a biztonság összemosódtak. A bécsi kongresszus óta az Orosz Birodalom bármely más nagyhatalomnál gyakrabban küldte külföldre csapatait. (17. old) (...) Sztálin (is) a hagyományos orosz gyakorlatot követte csak, amikor szabad kezet követelt a szomszédaival való kétoldalú viszonyban. Attól kezdve, hogy Oroszország két évszázaddal korábban a nemzetközi színtérre lépett, vezetői mindig inkább bilaterálisan próbálták meg a szomszédaikkal való vitás kérdéseket rendezni, semmint nemzetközi konferencia keretében. Sem I. Sándor az 1820-as években, sem I. Miklós cár harminc évvel később, sem II. Sándor 1878-ban nem értette, hogy Nagy-Britannia miért áll minden esetben Oroszország és Törökország közé. Ezekben a helyzetekben, s számos alkalommal a későbbiekben az orosz vezetők mindig is ahhoz ragaszkodtak, hogy szomszédaikat illetően szabad kezet kapjanak. Ha kudarcot vallottak, hajlamosak voltak erőszakhoz nyúlni; s ha egyszer erőszakhoz fordultak, nem vonultak vissza (417. old) (...)"

Az orosz expanziós politika a történelem során nem változott soha. Sztálin is a Szovjetunió óriási területe körüli lehető legszélesebb biztonsági sáv létrehozásában látta a béke zálogát.

A helyzetértékelést követően Kissinger így folytatja:

"Oroszország vezető személyiségeinek döntő többsége - politikai nézeteiktől függetlenül - nem hajlandó elfogadni a szovjet birodalom összeomlását és az utódállamok legitimitását, különösen ami Ukrajnát, az orosz ortodox egyház bölcsőjét illeti. Még Alekszandr Szolzsenyicin is, amikor a vonakodó idegen alattvalók jelentette lidércnyomás megszüntetéséről írt, arra ösztönözte Moszkvát, hogy tartsa egyben Ukrajna, Belorusszia és közel kelet felé Kazahsztán jelentette központi csoportot, a korábbi birodalom csaknem 90 százalékát." (816 old.)

Már Kissinger ezen megállapításai is gondolkodóba ejtik az olvasót, különösen, ha a mai események szemszögéből nézzük az amerikai szakértő megállapításait. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Amerika még hisz-e abban, hogy legyőzhető a történelem és az erőegyensúlynak továbbra sincs jelentősége a nemzetközi színtéren való nagyhatalmi cselekvésben.

Kissinger új világrendről folytatott elmélkedései végén, Oroszországgal kapcsolatban húsba vágó kérdéseket vet fel:

"Oroszországnak meglesznek a maga speciális biztonsági érdekei az általa a régi birodalmon túl eső országoktól megkülönböztetett "közeli külföldnek" nevezett területen - a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. A világ békéje azonban azt kívánja, hogy ezeket az érdekeket katonai nyomásgyakorlás vagy egyoldalú katonai intervenció alkalmazása nélkül elégítse ki. A kulcskérdés az, hogy Oroszországnak az új köztársaságokkal való kapcsolatát a külpolitika elfogadott szabályai szerint, nemzetközi problémaként kell-e kezelni, vagy Oroszország olyan egyoldalú döntései következményeként, amelyeket Amerika megpróbál befolyásolni (...)."

Az bizonyos, hogy ha ezt a könyvet elolvassuk, még nem fogjuk tudni megválaszolni a Kissingerben vagy a bennünk felmerülő kérdéseket, de jobban érthetjük a folyamatok hátterét. Találhatunk történelmi analógiákat, amiket érdemes lehet összevetni mai történésekkel. Megérthetjük talán azt is, hogy a történelem meghatározó eseményeit mindig is a nagyhatalmak érdekei formálták, függetlenül a társadalmi igazságosságtól vagy elvont elvektől, még akkor is, ha ezt Amerika - ahogyan Kissinger is írja - nyíltan sohasem vállana fel.

Magyarként azért is érdemes megpróbálni jobban megérteni a világot mozgató erőket és elveket, mert Magyarország helyzeténél fogva nincs azon európai országok között, melyek befolyásolhatnák a világban zajló eseményeket, viszont érdekeit szem előtt tartva meg kell próbálnia a gigászok között a formálódó új világrendben talpon maradni és megőrizni a rendszerváltáskor és azóta kihívott eredményeit.