Interjú Berecz Istvánnal

2021.02.28

Névjegy:

Berecz István, táncos, koreográfus, előadóművész

  • 1987-ben született Budapesten.
  • A zene csodálatos világa már általános iskolás korában magával ragadta. Énekelt, furulyázott, táncolni 2001-ben kezdett.
  • Örökös aranysarkantyús táncos.
  • 2009-ben a Szolnoki Országos Néptáncfesztiválon a legjobb férfi táncos díját nyerte el.
  • 2012-ben a Fölszállott a páva szólótánc kategóriájának győztese
  • 2013-ban az Elle magazin az év legtehetségesebb fiataljai közé választotta.
  • Szintén 2013 nyarán bekerült abba a magyar delegációba, akik a magyar kultúrát hivatottak képviselni az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb folklór fesztiválján.
  • 2014-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán diplomázott. Ugyanebben az évben a János vitézhez készített koreográfiát a Nemzeti Színházban
  • 2014-től a Fonó Budai Zeneház népzenei igazgatója. Vezetői munkája mellett művészként számos produkcióban szerepel.
  • 2014-ben Zuglóban az Év Embere
  • Arany érdemkeresztet kap 2017-ben táncművészi és a néphagyományok érdekében kifejtett tevékenységéért.
  • Eddigi pályája során fellépett Németországban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Belgiumban, Észtországban, Bulgáriában, Franciaországban, Törökországban, Mexikóban, Lengyelországban, Szerbiában és az Amerikai Egyesült Államokban.
  • A Kossuth díjas Muzsikás táncosa
  • 2019-ben a Fidelio lap szakmai kuratóriuma a Kultúra 50 arcába választja.

Magyar Léptek (ML): Köszönöm István, hogy időt szakítasz a Magyar Léptekre és interjút adsz nekünk. Sokan tudják rólad, hogy megnyerted a Fölszállott a páva szólótánc kategóriáját és, hogy a Fonót igazgatod, de azt kevesen tudják, hogy az utóbbi években nyakadba vetted Erdélyt és a Kárpátok szebbnél-szebb tájait jártad be, meg-megállva és eljárva egy neked tetsző táncot egy sziklaszirten. Miért indultál útnak és miért pont Erdélybe?

Berecz István (BI): Erdély természeti szépségein túl emberanyagában is csodát hordoz. A vendégszeretet, a gyakran hálátlan sors ellenére is elemi derű, az észjárás, a nyelv olyan kulturális örökségünk, ami ott még sok felé ereje teljében létezik, él. Annak az életformának, annak a léleknek eszenciája, önkifejezése a tánc, ének, muzsika. Számomra örök töltődés, ihlet forrása. Aki egyszer belekóstol, azt többet el nem engedi a varázsa.


ML: Mindig meghatározó élmény, amikor az ember Erdélyben jár. A magyar természetjárás kiemelkedő alakjai, hegymászó legendáink többsége vándorbotot fogott és keresztül-kasul bejárta Erdélyt és a Felvidéket. Mire emlékszel, mit tapasztaltál, amikor legutóbb ott jártál?

BI: Mi kirándulást mondunk, mert nálunk a természetjárás szabadidős tevékenység, de az én táncos példaképeim, kultúrahordozóink a természettel együtt lélegeztek/lélegeznek. A gyimesi csángó kirajzott település, Háromkút lakói pl. vasárnaponként kétszer 6-8 órát gyalogoltak a misére. Farkas, medve, hó, fagy ellenére. Vagy nyáron a kaszálóig is akár jó, 10-12 kilométereket, télen ugyanennyit, -ha nem többet- fáért. A természettel együtt lélegeznek, hiedelemviláguk, állat- és növényvilágot, átfogó tudásuk, ökológiai öntudatuk felfoghatatlanul terjedelmes.

Mi már szerelemből, feltöltődésből, a jó levegőért járjuk a természetet, és Erdélyben csodálatos helyek közt válogathat az ember, ott vannak a mi magas hegyeink nagy része.

ML: A magyar népmesékben a szegénylegény is világgá megy, hogy szerencsét próbáljon. Kodály és Bartók is járták az országot, hogy gyűjtsék a "nótafákat", a magyar népdalokat. Hogyan látod, érdemes lenne a fiataloknak kicsit újra "világgá menni" a Kárpát-medencében?

BI: Mindenképp! Bartók azt mondta, hogy ma a magyarnak kicsit székellyé kell válnia, hogy újra magyar legyen. Ő a zenei műveltségből indult ki, de lehet ezt szélesebben értelmezni. Sajnos ma már szűken nem is lehet, mert a zenei műveltség sokat kopott Erdélyben is. De az észjárás, az emberek közti kapcsolat! A derű, a tisztelet, a vendégszeretet, az ünnepek méltó megélése, a vérmérséklet! Kötelező irodalom, életreszóló katarzis.

ML: Sokan tartják, hogy, ha az ember egymaga járja az erdőt, jobb, ha dalolászgat, nehogy meglepje a vadállat. Szerinted van kapcsolódási pont a természetjárás és a magyar zenei világ, a néptánc között és, ha igen hol lehet ezeket a kapcsolódási pontokat megtalálni?

BI: A népművészet számára a természet egyik fő ihlető forrása, metaforáinak, képeinek alapja. Ha nem élt /élnének a természettel ennyire harmóniában hagyományos műveltségünk hordozói, művelői, nem ilyen lenne, sőt nem is hasonlítana erre ez a műveltség! A népművészet letisztultsága, mesterkéletlensége mind következménye ennek a harmóniának.

ML: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy "Fontos, hogy legyenek táncházak, élő zene, élő mulatság, ami közösséget épít." Azt gondolom, hogy rendkívül fontos a közösségépítés, a közös túrázás, a tűz körüli éneklés, táncház, az offline közösségi események. Szerinted mi az, ami vonzóbbá teheti a fiatalok számára a magyar népi kultúrát és felerősítheti a magyar tájak megismerése iránti vágyat?

BI: Emberségünk teljes megélése. Dalaink, táncaink egyszerre szenvedély és mértéktartás, szabadság és méltóság. Testi és lelki táplálék. Egyént és közösséget egyszerre és nem egymás ellenére fejlesztő tevékenység, lelki állapot. A muzsika és a tánc sokszínűsége pont úgy gyönyörködtet mint a tájak különbsége. Mindet táj más lelki alkatot szül. Egyik sem értéktelenebb, mint a másik, mind mind teljes értékű részei a magyar léleknek.

ML: Dolgozol együtt ifj. Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal. Mi célod ezekkel a munkákkal?

BI: Hagyományos műveltségünk olyan kikristályosodott önkifejezési formákat őrzött meg nekünk, amelyek igényes, alázatos, érzékeny adaptálás során izgalmas színpadi nyelvezet kialakítására alkalmasak. Miért ne lehetne a hazai színházi kultúrának része ez a kollektív emlékezetünk? Ez tágabb értelemben vett közösségünk szellemi és érzelmi emlékezete. Attilában és Hasiban két szenvedélyes fiatal alkotót ismertem meg, akik sokakkal ellentétben alázattal közelítik meg a hagyományos műveltségünket is.

ML: A végén engedd meg, hogy megkérdezzelek arról, hogy szerinted a magyar kulturális élet hogyan fordíthatná hasznára a jelenlegi járvány-helyzetet és mik lehetnek azok a területek, ahol annak ellenére, hogy nem nagyon vannak élő koncertek, népzenei találkozók, korlátozottak a színelőadások, mégis lehetne előre lépni?

BI: Az online tánc- és énekóráink a Fonó és a Folkotthon felületein olyanokhoz jutottak el, akiknek egyébként nincs idejük, alkalmuk, vagy merszük táncolni, énekelni. A diaszpórában élő nemzettársainkhoz, vagy a külföldi néptánc- és népzene rajongókhoz is eljut ezáltal. Ezek mind hasznos járulékai voltak ennek az időszaknak, de ezek összességében sem tudják felülírni a tényt- ez soha nem lesz és nem lehet online műfaj- a tánc, a zene, a színház, az előadóművészet hús-vér emberek egy időben, egy térben tartózkodását feltételezi, csak így születhet igazi katarzis-élmény!

ML: Te magad hogyan vészeled át ezt a nehéz időszakot, miből merítesz erőt, vannak új terveid (projektjeid)?

BI: Voltak mélypontok. Színpad és előadások nélkül elbizonytalanodik az ember. Táncház sincs, ahol leraktuk a heti gondot, feszültséget. Hál Istennek az archív filmek elég feladatot adnak egy életre, abba bele lehet feledkezni tetűtől talpig, s addig visszakerekedik a világ.
Az átvészelés másik útja pont a természet, az erdő, a hegy. Elsimítja a gondokat, megnyugtat. És még a furulya is máshogy szól ott, mint próbateremben.

ML: Köszönöm az interjút.

Share